A Garden fesztivál az elsõ a horvátországi Petrcane falucskában megrendezendõ zenei rendezvények sorában. A két hétvégés program második felét magunk mögött tudva kijelenthetjük, hogy a szezonnyitó tökéletesen sikerült.

Valami ilyesmi lehetett Ibiza a hõskorban, még mielõtt partygyárat csináltak belõle - ez a gondolat motoszkált a fejemben, amikor hétfõ hajnalban sétáltunk a Gardennek otthont adó szállodától a szállásunkig vezetõ úton a tengerpart mentén.

Az elmúlt három napban testközelbõl tapasztalhattam meg a house-nak azt az arcát, amelyet Magyarország felé oly ritkán fordít. Bár próbálkozások vannak, de az ország fuldoklik a progi és a csörömpölõs minimal fogságában, esélyt sem adva arra, hogy mondjuk egy balatonparti fesztiválon még jópár évig ne kattogásra keljen fel a nap. Pedig ezekbõl a zenékbõl a víz közelsége olyan plusz energiákat csal elõ, hogy még a harmadik nap végén is mosoly telepedik az ember arcára vicsor helyett.

Örülök, hogy itt tölthettem ezt a három napot, mintegy kétezer felszabadult és hihetetlenül jó fej angol társaságában, akikhez képest tényleg csak önámításnak hat a „magyarok tudnak bulizni” kijelentés. Ennyi kedves, közvetlen, barátságos emberrel rég voltam egy helyen. A huszonéves lányoktól a negyvenes, Haciendában és Ibizai nyarakon nevelkedett, az arcukon lévõ barázdák alapján sokat megélt õszes hajú örökifjakon át mindenki arra törekedett, hogy jól érezze magát, és ebben, ha lehet, semmiképp ne akadályozzon, de inkább támogasson másokat is. Ha szednek valamit, akkor azzal kellene szõnyegbombázni Magyarországot.



A Garden brit szervezõi többnyire bristoliak és manchesteriek, így természetesen mindamellett, hogy egészen erõs fellépõgárdát verbuváltak össze Európa minden tájáról, nem feledkeztek el helyi legendáikról sem. Így élvezhettük a félsziget tengerparti csücskében kialakított helyszínen, a sziklákon megtörõ többméteres hullámok permetében az elsõ angol DJ, a legendás Hacienda klub rezidense, Greg Wilson naplementét aláfestõ disco és klasszikus house zenéit, amelyeknek egy részét a magával hozott szalagos magnóról húzta be. Eközben felesége a parton élvezte a mobilnetezés (és a Facebook) örömeit, míg a Wilson gyerekeket a Rub N Tug dj páros fiatalabbik tagjának barátnõje pesztrálta a pultban, akik ezt elunva inkább fogócskáztak a partyzókkal, vagy éppen mogyorós flipet dobáltak a matricákkal felfegyverkezett fotósom szájába, hátha sikerül beletalálni. Sikerült, járt a Like matrica.

Greg Wilson @ Garden Festival

Mire a budapesti elektronikus zenei élet eljutott odáig, hogy a nujazz-nek nevezett irányzat többé-kevésbé kifulladt, addigra az ezt (is) képviselõ DJ-k már (ismét) bõven house-t játszottak, de nálunk még mindig azért nem merül fel a nevük semerre sem, mert „a lounge már nem megy”. Így kellett itt szembesülni azzal, hogy Rainer Trüby és barátja, a Soulsearching rádiómûsort vezetõ Michael Ruetten olyan beszélõs house DJ-k, akik mixelni is tudnak, miközben ökörködnek a mikrofonnal, és vannak olyan elvetemültek, hogy két pumpa közé bátran beszúrják a hangulathoz éppen akkor tökéletesen illõ Club Tropicana-t.

Bár hiányérzetem nem volt, mert a szintén manchesteri Adam Regan (Rockers Hi-Fi, Different Drummer, Overproof Soundsystem) és az általam kevéssé ismert, de kint helyi hõsnek számító Bobby Beige dubhouse diszkója sikeresen töltötte be a Benji B távolmaradásával keletkezett ûrt a line up-ban, azért hiányát illett volna kommunikálni. Nem mintha az emelkedett hangulaton ez mély nyomot hagyott volna, ahogy elnéztem a körülöttem mulatozókat, miközben Prins Thomas váltotta az elõbbieket, hogy a part mentén csapkodó hatalmas villámok és a szemerkélõ meleg esõ fesse alá space disco szettjét. Nemhiába, a norvégokat így üdvözli a természet.



Igazából Benji hiánya kb. nekünk tûnt fel, meg annak a Bécsben élõ lengyel lánynak, akivel a Gilles Peterson show-t táncoltuk végig, akit az általa kiadott, számomra kissé érdektelen jazz funkot játszó japán Soil N Pimp (akiket a sneakerparádé alapján Sole N Pimp-nek is hívhatnának) elõzött meg. A válogatottan õrült megjelenésükkel impozáns színpadképet nyújtó zenekar kitette a lelkét a színpadon, az elõadásmód sokat javított a zenén.

Gilles „egyik lemez fel, másik le, crossfader át” Peterson annyiban hozta a Worldwide hangulatot, hogy néha mikrofont ragadott és felkonferálta a következõ zenéjét, esetleg megosztott valami történetet a lemezzel kapcsolatban. Sir Gilles vasárnapi ebéd utáni ejtõzésre kiválóan alkalmas rádiómûsorai helyett itt most nagyon is felrázta a folyamatosan táncoló, Marvin Gaye „I Heard It Through The Grapevine”-ját a táncoló Gilles-szal együtt éneklõ, a tánctér közepén levõ gyerekmedencében lelkesen pancsoló közönséget. Ebben nagy segítségére voltak azok a hiperforró, új zenék, mint az „Exterminate” Simioni & Flip által jegyzett remixe vagy Zed Bias Neighbourhood-jának legújabb, MJ Cole átirata és természetesen sok-sok house vagy a végére beszúrt London Elektricity szám.

Gilles Peterson @ Garden Festival

Az egyik legszimpatikusabb DJ, a Gilles által is megemlített, végig mögötte táncoló szakállas, szerény mikrofonfrizus broken beat fej, Daz-I-Kue, aki még elsõ nap felelt a szabadtéri helyszínek zárását követõ afterparty-ért, érdekes mód nem a bár vasárnapra kiírt, de már pénteken a Garden-en tartózkodó (és ha már ott vagyok délután is zenélek kicsit csak úgy) Domu-val, hanem a langaléta Karl Injex-szel. Mi más is lehetett volna terítéken, mint a legszolidabb, sokszor 100 bpm-et sem elérõ house pumpa, Q-Tip, broken house és persze egy kis broken beat. Többnyire az egész hétvégére jellemzõ volt, hogy a DJ-k nem csak egy szett erejéig érkeztek le, hanem nyomtak egy hajós bulit is vagy csak süttették magukat, esetleg spontán a pultba álltak, mint a már említett Domu a Futureboogie társasággal.

Hajós buli. A nagyszínpad, a tengerparti helyszín és a klub mellett, a fesztivál negyedik, mozgó helyszíne, és egyben titkos fegyvere az Argonaut nevû bárka, amely délutántól napi kétszer futott ki az öbölbõl, fedélzetén válogatott DJ kompániával és 300, a forduló után a kikötõ felé már garantáltan sikoltozó bulizóval.

Innervisions Ahoy Boat Party

Mi az Innervisions boat party-ra neveztünk be, amelyen az überdj Dixon, Ame Frank, a Warm-os Rob Summerhayes és Ali Tillet (utóbbi végül csak nézõként) képviselte a DJ-oldalt. Mivel a délutáni hajós bulik visítozós visszaérkezéseit végigkövettük szállásunk teraszáról, egészen felspannolva vártuk, hogy végre mi is kifussunk az Agonaut-tal. Így rögtön a DJ-k után szinte elsõként a fedélzetre lépve még sikerült a frizurájában jelentõsen megváltozott, tarzanhajú Dixon-nal pár szót váltani, aki csillogó szemmel közölte, hogy nagyon várja, hogy itt játszhasson.

A kihajózást Mr. Summerhayes vezényelte le, napsütéses, vokális zenékkel, kicsit hed kandi irányban mozogva. Ez pont jó volt arra, hogy belakjuk a hajót, megszokjuk, hogy néha meg kell kapaszkodni valamiben, ha nagyobb hullámokkal találkoznánk. Szûk óra után Dixon bekéredzkedett a pultba, majd pár ismerkedõs zene után elõhúzott egy cd-t, és a lejátszó kijelzõjén megjelent a Bombolone felirat, amivel Dixon egyszerre 300 emberen nyomta meg a „tombolone”-gombot, hogy 33 évesen, a party-kat már sokszor unottan látogatva kelljen megélnem életem legjobb buliját. Ezért nem szabad azt mondani sosem, hogy „én már öreg vagyok ehhez, már kinõttem belõle”.

Nem nagyon tudom leírni azt az eufórikus állapotot, ami auraként vette körül az Argonaut-ot, a lényeg hogy Dixon a house és techno legszélesebb, de mindig lélekkel teli palettájáról válogatott, sokszor az Ame-s Frank által zsebbõl elõhúzott, a CD-re septiben ráfirkált feliratos újdonságokat és régebbi zenéket gyúrt egybe sosem hibázva hangulatilag.

És ez az a pont, ahol elnézést kell kérjek Frank-tól, mert azt hittem, hogy le fogja ültetni a Dixon által kreált óriási karneválhangulatot, de nem, mert olyan afro beat – gondolom saját – remixekkel és egyéb, mintha pontosan ide, erre a célra gyártott zenékkel bombázta tovább a táncteret, hogy még fokozza a fokozhatatlant.

Angol barátaink teljesen megvadultak, a hajó orrában, a kötelekbe csimpaszkodva, a padokon állva és a tánctéren egymást kalóznak, macskának vagy nemes egyszerûséggel csak összevissza festve õrjöngtek. Dixon, az ember, aki még egy Ame dj-szettbe is belepiszkálhat, persze nem nyugodhatott, visszaosonva a pultba ebben a körben, ha lehet, még rátett egy lapáttal az eddigiekre. Egy Can U Feel It dub verzió erejéig megemlékeztünk MJ-rõl is, majd eljutottunk a new york-i garázsmaster Armand Van Helden-ig, és a kikötõbe a szabályokat betartató fedélzetmester elnézéstkérõ tekintete mellett 300 „one more tune”-t üvöltö ember hangjelzésével futott be az Argonaut.

Hogy mennyire szemtelenül jó dolgunk volt, azt semmi nem jellemzi jobban, hogy a kikötés után a nagyszínpadon Henrik Schwarz folytatta az Innervisions õrületet, majd a hajós csapat átvonulva a 70-es évek névadó sci-fi-jéhez illõen berendezett Barbarella klubba, kissé keményebben csapatva folytatta a bugiztatást egészen a fesztivál zárását jelentõ Discopolis zenéig.

Összegzés nincs, ez egy csoda, reméljük így is marad, és jövõre ismét lesz alkalmunk átélni ugyanezt.

Köszönet Toni Dabinovic-nak és Damo Jones-nak a segítségért. Thank you guys for everything!