Az idén ötéves Garden fesztivál az elmúlt évekhez hasonló felhozatallal kedvezett a house, disco, soul, broken beat, reggae kedvelõknek. A parádés felhozatal, a családias embermennyiség, a tengerpart és a ragyogó idõjárás varázslatos keveréke ismét tökéletessé tette a fesztiválozós hétvégékkel gazdagított nyaralást.

Az idei Garden legnagyobb nyitott kérdése, persze még az utazás elõtt, nyilvánvalóan az volt, hogy másodszor is lesz-e annyira jó, mint amikor elsõ alkalommal varázsolt el a tengerpart és az oda tökéletesen illõ zene nagyszerû keveréke ezen a családias fesztiválon. Elárulom már most, hogy a második látogatás után megalapozottan állíthatom, hogy nem az újdonság varázsa miatt voltam annyira lelkes tavaly, hanem egész egyszerûen azért, mert a Garden mindent tud, amit egy tengerparti kisfesztiválnak kell. Kifogástalan hang (Funktion 1 még a hajón is), festõi környezet, ideális mennyiségû és barátságos emberek, tenger, napfény, konstans jó idõ és olyan fellépõk, akiket itthon nagy valószínûséggel úgysem láthatnék, ráadásul nem nagyon lehetne ehhez a környezethez illõbbeket elképzelni sem.

Azért itt sem volt minden zökkenõmentes, elõször a tavasszal meghirdetett, és nagyon várt legenda, Moodyman mondta vissza a fellépést, de helyette lett végül Mayer Hawthorne koncert. Majd Floating Points tûnt el szép csendesen a fellépõk sorából, õt végül a már meglevõ fellépõkkel pótolták. A másik szívfájdító dolog, hogy a két legnépszerûbb (és általunk is kiválasztott) hajós buli idejére pakolták be mindkét hétvégén az élõ koncerteket, így esett, hogy a Breakestra-t a Futureboogie, Mayer Hawthorne-t és a Hercules & Love Affair-t az Innervisions hajó fedélzetén mulatozva hagytuk ki, mivel a jegyeket már jóval elõbb meg kellett venni, mintsem a végleges idõrendet közzétették. Persze cseppet sem bánom, így utólag, de azért érdekeltek volna.

A Garden alapvetõen house és disco vonalon mozog, elsõ napra jutott is ebbõl alaposan. Az aznapi jelszó a pumpa lehetett, mert az elõzetesen meghirdetett live-ot két DJ szettel kiváltó Crazy P (Ron Basejam és Hot Toddy), a francia dOP és a 2020 Soundsystem is erõsen táncoltatósra vette, persze elõbbiek a maguk sajátos diszkós, boogie vonalán haladva inkább, míg utóbbi kettõ inkább a savasabb, extatikusabb house irányt képviselték, a dOP MC-zéssel, a 2020 dobbal és basszusgitárral kiegészítve a gépeket.

A szombati szinte szabványosnak mondható fellépõk (a szalagos magnós Greg Wilson, a nekem sosem tetszõ Rub N Tug és még pár rezidens) mellett a Radio 1 mûsorvezetõ Rob Da Bank és a reggae Soul Jazz Soundsystem játszotta a naplemente szetteket, majd a fõ színpadon következett a fesztivál emberének is nevezhetõ hamburgi Tensnake. A szokásosnak mondható laptop, kontroller felállással live-ozó rövidgatyás matróznak öltözött félszegen mosolygó fricc saját számainak javából összeállított bõ órája fokozatosan haladt a lazább diszkó irányából a közönséget feltett kézzel ugrándozó, vigyorgó masszává formáló felszabadult house felé, csúcsponton természetesen a 'Coma Cat'-tel.

De nem csak emiatt adnám neki a képzeletbeli Fesztivál Embere címet, hanem mert alig akadt olyan DJ, aki nem játszott a Garden-en legalább egy Tensnake számot vagy remixet, lásd az általunk és a Futureboogie, Crazy P DJ-k által is nagyon kedvelt Johnny Dynell - 'Jam Hot' remixet.

A hamburgertõl a mostanában nagyon népszerû brit Horse Meat Disco klubest DJ-i vették át a stafétát, és be is kezdtek a Swiss 'Bubble Bath' címû ûrdiszkójával, amelyet szétjátszik például a Radio 1-on Annie Mac, majd hasonló szellemben folytatták a buliztatást ezek a szakállas alakok.

Úgy alakult, hogy mindkét fesztiválos hétvégén vasárnapra esett a hajós buli, mintegy megkoronázva az addig történteket. Elsõként a szervezésben is érintett bristoli Futureboogie DJ/promóter csapattal szálltunk tengerre a tavalyról már ismert és nagyon szeretett partyhajó, az Argonaut fedélzetén. A bárkát akár Alzheimernek is nevezhetnék, hiszen valahányszor a fellépek a fedélzetre elvesztem az eszem, viccelõdtünk vele. És tényleg, még ki sem tolattunk a kikötõbõl, a csapat mókamikije El Harvo bejelentette, hogy õk itt most nagyon komoly bulit fognak csinálni, mi meg már széles vigyorral ismerkedtünk útitársainkkal és a tánc, valamint a hullámok okozta mozgás kiegyenlítésének érdekes kombinációját mutattuk be egymásnak.

Már említettem tavaly, hogy angolokkal azért jó bulizni, mert ha nincs focilabda a közelben, akkor végtelenül jóindulatúan bírnak megõrülni és tökéletesen leszarva maguk körül mindent olyan görcsmentesen buliznak, hogy öröm nézni. Az embert óhatatlanul magával ragadja ez a felszabadult közeg és még azt is hagyja, hogy két lány egy vödörnyi festékkel cirkálva narancssárga csíkokat mázoljon a fejére. A négyórás út egy pillanatnak tûnik, a kikötéskor szinte kötelezõ „one more tune” ordibálás után az ember percekig csak „ez meg mi volt megint?” kifejezéssel az arcán néz maga elé, amíg átsétál a fesztiválplaccra, hogy folytassa a bulizást a tengerparti teraszon a hasonlóképpen lelkes hajós DJ-kkel tovább. Méltó lezárása a hétvégének. És még elõttünk a következõ, de közben jut idõ a hétköznapokon pihenésre is.

A második etap elõtt csütörtökön azzal indítottunk, hogy megnéztük a fesztivál anyaklubjának számító Garden Zadart a Petrcane melletti városban. Eredetileg speedboattal terveztük az átjutást, de annak ára és az aznapra felélénkülõ hullámzás miatt végül az ötödannyiba kerülõ taxizás mellett döntöttünk. A Garden programja nyáron a fesztiválok fellépõibõl áll össze érthetõ mód, így mi az André Bonsor énekessel kiegészült Crazy P-t ellenõriztük le. A Garden klub igazából egy kert a zadari kikötõ partján, amit teleraktak lustálkodásra alkalmas kanapékkal. Így teljes kényelemben kortyolhattunk Long Islang-jeinket és próbáltunk kivenni valamit a normális hangerõ híján inkább háttérzeneként szolgáló DJ szettekbõl. Sebaj, ezt is láttuk, alapozásnak jó volt.

Pénteken már egészen korán, még naplemente elõtt a fesztivál teraszán voltunk, hogy újabb Crazy P (nem lehet velük betelni) DJ szettet hallhassunk, ezúttal már rendes hangerõn. Naplementét nézni a Tiki bár teraszáról igazán felemelõ, már-már giccs számba menõ élmény. Méteres hullámok csapkodnak a tengerbe nyúló tánctér körül, a lenyugvó nap narancsszínûre festi az eget és Hot Toddy épp valami skandináv ûrdiszkót pakol a lejátszóba. Mi kell ennél több? Talán egy koktél még, naná, hogy kéznél van az is.

Sötétedés után ez a nap tartogatott még egy Andy Blake-et, aki klasszikus disco lemezekbõl válogatott, õt követte a Metro Area fellépés, ami nekem kicsit csalódás volt, tõle kíváncsibb lettem volna valamire a saját stílusában, de inkább õ is diszkózott, majd késõbb beleerõsített, de ez sem fogott meg különösebben.

Másnap (érdekes mód a tengeri levegõtõl valahogy sosincs olyan szintû másnap, mint otthon), szombaton alapvetõen az Ame, Alex From Tokyo (utóbbi azt hiszem nem is ért oda) kettõsre lettünk volna kíváncsiak, de olyan tömeg verõdött össze a tengerparti helyszínen, hogy inkább átmentünk a nagyszínpadhoz, ahol Mr. Scruff kezdett négyórás szettjébe. Nem bántuk meg. Mivel elõtte még az apartmanban bevetettük az otthonról hozott szódásszifont és segítségével megláttuk a Fényt, kellõképp emelkedett hangulatban érkeztünk ahhoz, hogy végigtáncoljuk a tearajongó dj maratoni produkcióját, amelyet egyébként a Soundcloud-ján vissza is lehet hallgatni. Szokásához híven vegyesen régi és új, dubsteptõl a diszkóig minden mindennel keverve. Õt Bonobo követte, akiért én annyira nem lelkesedem, de el kell ismerni, hogy nagyon jót játszott, kis Floating Points, kis Ramadanman, ahogy kell.

A zárónapon ismét hajózás: a tavalyi Innervisions buli mély nyomokat hagyott bennem, idén gyakorlatilag abban a pillanatban vettük meg rá a jegyeket, amikor közzétették az oldalon, így mondhatom, hogy nagy elvárásokkal indultunk a kikötõbe. Kisvártatva megérkezett Dixon, Henrik Schwarz és az Ame képviseletében Kristian (tavaly Frank volt) és elindult velünk az idei Innervisions Ahoy hajó. Az hamar kiderült, hogy Schwarz csak elkísérte barátait a túrára, az õ ideje csak este a nagyszínpadon jött el. A felvezetést Kristian vállalta magára, nyugisabb vokálos darabokat húzott elõ, gyanítom nem egy ezek közül saját szerzemény volt.

Aztán Dixon is beállt a pultba, kicsit játszott egyedül, aztán együtt Kristian-nal, de igazából innentõl szinte lényegtelen is volt, hogy ki van a pultban, talán csak annyiból számított, hogy Dixon jobban mixel. Szóval a fiúk kinyitották a cd tartókat, mi meg a bulizás nagykönyvét ez a körút is egy pillanatnak tûnt míg elérkeztünk a kikötõi „one more tune” skandálásig.

Tavaly megfigyeltük, hogy Dixonék egészen érdekesen rendszerezik a CD-iket, mindegyiken van egy városnév és egy évszám. Míg az elõzõ évben inkább régebbi évszámokkal ellátott korongok forogtak, addig most elõkerült a Sonar 2010, Genf, Milánó és Hamburg 2010 többek között, tele olyan zenével amirõl persze földi halandónak fogalma se nagyon lehet egyelõre. Jó trainspotterként a tokba lesve azért sikerült leolvasni pár címet és elõadót, Caribou-tól mindenféle oroszokon át Seiji-ig terjedt a skála, no meg persze a rengeteg Innervisions vagy közeli zene Sonar Kollektive, I:Cube, ésatöbbi.

A house jövõjébõl aztán visszahajóztunk a partra, ahol egy félórás szünet után (evés, ivás) meghallgattuk Henrik Schwarz masíroztatós (bár negyedik alkalommal már sok ismerõs részt tartalmazó) live-ját, majd zárásképp Joe90, Kid Bongo és El Harvo azaz a Futureboogie dj-k társaságában zártuk le az idei Gardent a Barbarella klub falai között. Soha rosszabb nyaralást, viszlát jövõre az ismét egy hétvégésre zsugorodó fesztiválon.



A képekért köszönet tednek!