impulsecreator
zenei magazin
:: drum & bass
:: breaks, dubstep
:: hip hop, electronica
impulsecreator.hu




Cikk
Sziget Fesztivál 2011
@ Hajógyári-sziget, 2011.08.10
V.A.
Felelőtlenség lenne azt állítani az idei Sziget Fesztivállal kapcsolatban, hogy semmi érdekes program nem volt. Bár a mérleg még továbbra is a kihagyható fellépők irányába dől, egy nyitott fesztivállátogató napi szinten akár többször is válaszút elé került, ha épp két ígéretes produkció zajlott egymást fedve. Lemondani nekünk is tudni kellett, íme a beszámoló azokról, akiket viszont sikerült meghallgatni a Hajógyári-szigeten.
Szerda

A Sziget nyitónapján az első megállónk a nagyszínpadhoz vezetett, ahol a Flogging Molly amerikai zenekar játszott ír elemekkel megspékelt pop-rock zenét. Én már nem bírtam a véremmel, egy-két szám után futólépésben indultam a Medúzához, ami az elmúlt években a kedvenc helyszínem volt a Szigeten. Meglepődve tapasztaltam, hogy idén nem csak más helyszínre került, hanem alaposan meg is változott, sajnos a hangulat hátrányára. A nyitott helyszínből sátor lett, igaz nagyobb alapterületen és nagyobb hangerővel. Ám a Medúzát hangulatossá tevő dolgok, mint a közel 180 fokban látható kivetítő, a szabad ég, valamint a napközbeni hűsítő vízpermet idén hiányoztak a palettáról. A zenét illetően viszont nem érhette szó a ház elejét: érkezésemkora Budapest Bass Music day keretein belül ba10 állt a lemezjátszók mögött, egy maréknyi ámde annál lelkesebb közönségnek szolgáltatva a talpalávalót.

Kicsit távolabb a Reggae színpadon épp a Vibe killaz zenélt. A zenekar ötvözte a stílust magyar népzenei motívumokkal illetve scratch elemekkel, határozottan tetszett. Következő megállóm az MR2 színpad volt, ahol a Magashegyi Underground adott koncertet, viszonylag kevés embernek, tovább is álltam, hogy az Európa színpad melletti dombon lepihenve tudjam meghallgatni a The Broken Beats koncertjének utolsó két számát. Tettem egy nagy kört és közben feltűnt, hogy sokan Motörhead vagy Bloody Beetroots pólóban vannak.

Mire visszatértem a Medúzába, már javában Dj Madd zenélt, illetve Mc Blend sétált el mellettem a tömegben egy mikrofonnal a kezében, szövegelve, vicces látvány volt. Negyed 9 magasságában elindultam a Burn party aréna felé, hiszen fél 9től kezdődött a dj szettnek kikiáltott Empire of the Sun performansz. Okulva a tavalyi Calvin Harris „dj szettnek” kihirdetett koncertből, reméltem, hogy idén is hasonlóképp alakulnak a dolgok, sejtésem igaznak is bizonyult. A koncert fél óra csúszással, a színpadot megtöltő füstfelhővel végre elkezdődött, ám a tömeg annyira nagy volt, hogy az első pár szám után kénytelen voltam hátrébb menni és onnan bólogatni. Sajnos hátul sem volt jobb a helyzet, az egész sátorban annyian voltak, hogy moccanni sem lehetett, a koncert így szinte élvezhetetlen volt. Biztos jó ötlet volt ide ebbe a sátorba szervezni? Mindenestre az együttesre nem lehetett panasz. A táncosok és a tagok is mind jelmezben, látványos koreográfiával mozogtak a színpadon. A felcsendülő számok az első és egyetlen albumról voltak, meglepetés nem nagyon érhetett bennünket, a 'We are the people' című slágerük refrénjét a közönség természetesen együtt énekelte.

Ezek után a roma sátor felé keveredtem, ahol a Vano Bamberger & Band koncert utolsó két számára estem be. Mivel itt épp szünet következett a következő zenekar kezdéséig, így átsétáltam a Meduzába, ahol Mentalien zenélt. Némi bólogatás után fél11 tájékán visszatértem a Roma sátorba, ahol a Tekameli nevű francia együttes játszott spanyol flamencót és fandangót. A koncert frenetikus volt, a lelkes közönség tagjaiból még egy csinos hölgyet is felinvitáltak a tagok a színpadra táncolni egy picit. Láthatóan nagyon élvezték a koncertet, így idejük lejártával nem szívesen hagyták ott a színpadot, ám a felkonferáló hölgynek ők is fejet hajtottak és egy tapssal előadott flamencoval búcsúztatták a közönséget.

Innentől az est további részét a Medúzában és környékén töltöttem. Sikerült összefutni a haverokkal, meghallgattuk Feelipát, majd Scratcha Dva szettjét, mindkét DJ játéka óriási volt, tele aktuális basszus-központú zenével. A haverok elmondása szerint Dorian Concept is nagyon jó szettet játszott, sok saját számmal, majd a végén fél óra régisulis hiphopot nyomott a nagyérdeműnek. A hang viszont értékelhetetlen volt, ráadásul rendre levetették vele a hangerőt. Az eseménydús első nap DJ Ren és Statik remek drum&bass szelekciójával zárult, melyet úgy tűnt, hogy rajtunk kívül a teltházas meduza is érezte. (m j t)

Péntek

A nemes egyszerűséggel sátorrá lefokozott Medúzában a munka utáni levezetéshez kiváló lazulási opciót szolgáltatott kora délutántól Markov, Longman és Implant triója, akik látszólag csak úgy ad-hoc jelleggel jammelgettek a vizuáltól mentes kivetítők kereszttüzében. Tény, hogy az elvétve lézengő és olykor-olykor bekukucskáló közönségnek nem volt szüksége többre, volt olyan megfáradt fesztiválozó, aki délutáni szunyókálását a színpad előtti korzón ejtette meg - természetesen háton fekve. A lézengés persze nem csoda: korán volt még, ráadásul a sátor leple alatt úgy 40 fok lehetett átlagban. A törtes lazulás után Focus a körülményeknek megfelelően - csupasz felsőtesttel - vetette bele magát az élesváltásba, dubtechnoval izzítva a népet az esti bulira.

Később a Party Arénában Trentemoller slágerekkel ('Miss You', 'Nightwalker' vagy a 'Vamp') teletűzdelt élő műsorát lestem meg félig, de valahogy semmi újat nem tudott nekem mutatni a produkció. Sötétség, kevés vizuális cucc, futószalag profizmus. Irányt változtatva a Pop-rock Nagyszínpad felé, az est egyik számomra legnagyobb meglepetését sikerült meglesnem. A Skunk Anansie dögös, pörgős koncertje és a rendkívül jó hangrendszer kiválóan működött együtt, ami bizakodásra adott okot az est további részét tekintve. Aztán Dizzie Rascal gyorsan elvette a kedvem, pedig nem lett volna rossz a körülbelül 1 órás haknibuli, ha nem érezteti ennyire, hogy igazából nem különösebben érdekli a dolog. Záróakkordként természetesen a 'Bonkers' került terítékre (mi más?), így a rajongók azért nem hagyták el rossz szájízzel az ekkorra már igencsak poros helyszínt.

Lehetne fanyalogni, hogy megint felkerült a szokásos lemez és a jól bevált recept szerint a sokadszor lepróbált headlinert hívják a Szigetre. Nyilván a Prodigy 2011-ben már lerágott csont, de amíg dugig tele lesz a Nagyszínpad előtti terület emberekkel és évről-évre visszatérő rajongókkal, addig igen is van létjogosultsága az ilyen jellegű nosztalgiázásoknak is. Teljesen irreleváns kritikus felhangokat puffogtatni, egy dolog biztos: tök mindegy mi zajlik a színpadon, csak Keith Flint és Maxim Reality bohóckodjon ott, és akkor a közönség is megőrül.

Sokat fejlődött a hangtechnika, a legtöbb helyszínen kifogástalanul sikerült a hangosítás, így az élmény is. Sajnos azonban a főleg basszusközpontú zenékre fókuszáló A38/WAN2 sátorra ez a megállapítás pont nem igaz, Hudson Mohawke twitter bejegyzésében nehezményezte is, hogy neki kellett kutyulnia a hangmérnök helyett a központi keverőnél – mindhiába. Az általában maximum félházzal üzemelő hangárban csak a színpad közelében és főleg középről lehetett kivenni az ütemeket, de a basszust hiába kerestem, mert – ahogy egy tanult kollégánk mondaná – nem jött át. A Hyperdub főnök Kode9 péntek esti szettje egyesek véleménye szerint nagyon jó volt, de az említett okok miatt (és már talán a fáradtság miatt) számomra kevéssé élvezhető.

Levezetésképp bevetettem magam a „szuperbuliba”, ahol ugyan Dubfire szettjéről lemaradtam, de kellemesen elvoltam Technasia technojára. A mászkálós időszak vette kezdetét, benéztem a Medúzába, ahol egy számomra ismeretlen szemüveges srác (valószínűleg Dario Zenker) pörgette szintén a techno lemezeket. Később már csak arra kaptam fel a fejem, hogy ismét a Party Arénában vagyok és Christian Varela techno-jára táncolok, meg arra, hogy jó lenne már elindulni a HÉV megálló felé így hajnali négykor. (lanti)

Szombat

Szombaton kicsit megcsalva orientációnkat a Nagyszínpadnál indítottunk fél ötkor. Az első, világosban fellépő formáció a német szintirockot játszó Hadouken! volt. Prodigy és drum and bass klasszikusok mintái jelentek meg vidám hörgések közepette a színpadon. Bár nem hallottunk megrázóan új dolgot egyik számban sem, mégis megvan a potenciál a srácokban, hogy később jók legyenek. Őket a pirospozsgás Kate Nash követte. Ő az a csaj, akinek a tingli-tangli slágerei még a death metal kedvelőket is ibolyaszagolgatásra készteti. De most valami más történt: a gitáron és zongorán is remekül játszó multifunkcionális énekesnő tökös londoni csajként nyomta le a poppos rockos koncertjét.

Ezután átlibbenés a Meduzába, ahol már egy kisebb tömeg tombolt a Dublic formációra. Nem fogták vissza magukat, már világosban rászakították az emberekre az éneklős, gatyarázós dubstep himnuszokat. Őket a Kool Kasko követte, akiket ott is hagytunk hamar, mert a borzalmas hangfal- és sátor elrendezés miatt durván visszhangzott a térben az MC, ami miatt a későbbi Akkezdet Phiairól is lemondtunk. A Medúzából a Burn Party Arenába siettünk, ami az egyetlen késő esti helyszín volt, ahol jól szólt valamennyire a hang még ilyenkor. Zombie Nationért jöttünk, aki veretős francia electrót játszott. Az itt-ott erősen Daft Punk beütésű számok nagyon jól szóltak a sátorban. A DJ a közönség teljesítményét sem felejtette el megköszönni: a DJ pult elé felszerelt neoncsőszerkezet tetejére felmászva tapsolt, majd guggolva mixelte át a leköszönőszámát. A partiszett után Jared Leto hollywoodi színész együttesére, a 30 seconds to Mars-ra gyalogoltunk. Filmszínésznek jobb. A koncert közepéig nem csinált mást, csak fel-alá hergelte a közönséget, mellőzve énektudását. Nem hiába érdemelte ki az MC Leto művésznevet.

Az este legjobban várt eseménye a dubstep szülőatyjainak tartott DMZ formáció, Mala, Loefah és Coki hármasa volt. A hangja miatt egész héten sírógörcsöt okozó A38 sátor most sem okozott csalódást: a félig üres területen elszórva elhelyezkedő népek az első három sorba sűrűsödve szenvedték végig a két és fél órás szettet. Amikor azt mondom, hogy siralmas a hang, akkor azt úgy értsétek, hogy a fellépők monitorhangfalaiból voltunk kénytelenek “élvezni” az előadást, mert az egyik felénk szóló hangszóró a botrányos 95dB-es hanglimit hatására recsegni kezdett. Ezt még tetézte Loefah másfél órás minimal techno szelekciója is. A közönséghergeléssel egyébként nem lenne gond, csak ha már másfél órája tart, akkor nem vagy annyira boldog. Őt a DMZ maradék két tagja, Mala és Coki váltotta. Mindketten hatalmas dubstep klasszikusokkal dübörögtették meg a monitorhangfalakat. Még a The Gaslamp Killer is a kezébe vette a mikrofont néha, de ez sem tudta a közönség fejére láthatóan kiült csalódottságot megoldani. A helyzet az ő részében sem változott: az őrült képzettársításairól híres amerikai másfél órás mixelése szinte nyomtalanul veszett el az első sorokba tömörülő emberekben. Ahogy mindig, most is játszott rock and rollt, agybeteg dubstepet és experimentális őrületet, majd a vége felé ismét felkerült egy zene, amit “eddig még sosem játszott”.

Kicsit olyan élmény volt így a szigorú hangkorlátozások mellett a Sziget, mint amikor a kisgyereknek odaadják a nyalókát a kezébe, majd azonnal ki is tépik belőle azt. Ott voltak előttünk a jobbnál-jobb nevek és zenék, de nem tudtuk igazán mit kezdeni velük ilyen hanggal. Tudom, sokan mondják, hogy inkább ne legyen hangos, csak maradjon a Sziget. Nekem nem ilyen egyértelmű a válasz sajnos. (ico)

Képek: m j t, lanti, icr
>> A cikkhez tartozó galéria
ipcmafia, 2011.08.20